2024. január 17.
Vannak emberek, akik nyugodtan fel tudnak készülni egy utazásra, időben összepakolnak, beszereznek és elintéznek mindent és stresszmentesen indulnak útra. Na, én nem ilyen ember vagyok. A stresszmentes utazás genetikai kódja teljes egészében hiányzik a DNS mintázatomból, a helyén azaddighalogassukadolgokatamígmármajdnemkéső parancs van bekódolva, amiből aztán az utolsó utáni pillanatban az lesz, hogy, mint egy gép, fogok hozzá a teendőkhöz és a végső kimerültségig hajtom magam, amíg mindennel el nem készülök. Így aztán jellemzően alig alszom valamit az indulások előtt, ami tök hülyeség, főleg egy majd két napos, különböző időzónákon átívelő kolosszális utazás előtt. De hát ez már csak ilyen. Vagy így megy, vagy sehogy, s akkor már inkább így, mint sehogy.
A „nincs egy tisztességes göncöm” és „Jesszus, mit hagyjak itthon” közti skálán lavírozva végül egy bazi nagy és egy kisebb méretű bőrönddel, valamint egy hátizsákkal indultam útnak. Állomásra ki, vonatra fel, Lisszabonban irány a szállás, majd másnap reggel a reptér.Két bőrönddel Lisszabon őrült romantikus, ámde borzasztóan macskaköves utcáin…goodluckwiththat! Szerencsére, ha valamit nagyon akarok, akkor nem ismerek lehetetlent, s ilyenkor bármiféle nehézség lepereg rólam. Sőt még a reptérre is időben érkeztem, ami szintén nem jellemző rám.
Az első gépmadár New Yorkba röppent cirka 8 óra alatt. Kicsit parázom a sok ellenőrzés miatt, átszállásnál is fel kell venni a csomagokat, majd a vám ellenőrzés után újra becsekkolni. De valahogy sikerül meghekkelni az USA biztonsági rendszerét, mert vámellenőrzés nélkül jutottam el az újabb becsekkolásig. Ne kérdezzétek, hogy sikerült…
Fura volt újra ott lenni. Kb. 10 évvel ezelőtt jártam egyszer New Yorkban, akkor is csak átutazóban, de hosszú várakozással, akárcsak most (7 óra). Akkor óriási élmény volt, egészen valószerűtlen, mintha belecsöppentem volna egy igazi amerikai filmbe. Mindenki, aki a reptéren dolgozott, kedvesen mosolygott és egy közvetlenül barátságos „Howareyoutoday?”- jel indította a beszélgetést. Leszámítva a határ szigorú őreit, mert ők már akkor is kérlelhetetlen keménységgel jártak utána, nem jelentek-e veszélyt a hazára. Engem beengedtek, de az uzsonnámból a biorépáimat elkobozták, úgy vélték, azok túl nagy kockázatot jelentenek.
Akárhogy is, bármennyire felszínes ez a kérdés, akkor is egészen más életérzés belépni valahova, ahol mosolyogva fogadnak. Szóval anno engem ezzel megvettek és úgy is könyveltem el magamban, hogy ez egy barátságos népség.
Most ennek a kedvességnek a leghalványabb nyomát sem láttam. Lehet, hogy csak épp ma kelt bal lábbal a reptér alkalmazotti állománya, de hogy egy mosolyt sem láttam az arcokon, az biztos. Mintha külön jutalékot kapnának azért, ha szigorú és unott képet vágnak. S amikor majd egy órás sorban állás után az útlevélvizsgálatig jutsz, ahol bele kell nézned a kamerába, majd ujjlenyomatot adnod az összes létező ujjadról, s megválaszolni egy csomó kérdést, akkor nehéz nem bűnözőnek érezni magad.
De túljutok ezen is, megfeleltem a kritériumoknak, most már csak azt a maradék 6 órát kell valahogy elütni. Nézelődök, kóválygok, próbálok valami igazán New York-it itt. De szomorúan kell konstatálnom, hogy a repterek a világ legunalmasabb helyei, velük talán már csak a bevásárló központok vetekedhetnek: mindegyik totál egyforma, ugyanazok az üzletek, ugyanazok az ételek, mesterséges fények, s egy-két tipikus turista szuvenírt leszámítva tulajdonképpen semmi nem árulkodik arról, hol vagyunk.
Ezért az embereket figyelem, az mindig érdekes.
Meg dolgozom.
Meg elkezdem írni ezt az útinaplót.
Elintézek pár telefont.
Kezdek fáradni, a testem már elvesztette a fonalat: milyen nap is van? Nappal, vagy éjszaka? Most már aludnom kéne, ha jól sejtem…
Valahogy csak eltelik az idő, lassan kezdődik a beszállás.
Jajj, még nem csináltam meg a meditációmat!
Huhh, még épp időben jutott eszembe!
Nincs mese, keresek egy félreeső zugot, egy kaput, ahol most épp nincs beszállítás, csak néhány arra tévedő tölti a telefonját, vagy alszik a táskájára borulva. Leterítem a kabátkámat, szépen megágyazok és szerét ejtem a 22 perces meditációmnak. Persze mozgós-mantrázós, szóval nem tudok nem feltűnést kelteni, de hát ez van. Azt játszom, hogy, ha becsukom a szemem és nem látok senkit, akkor engem sem látnak. J
Mire végzek, már kígyózik a sor a kapunál.
Halleluja, még egy nekifutás, röpke 11, 5 óra odafent és megérkezek!
Egyik lábam itt, a másik ott, Buenos Aires here I come!