…avagy komfortzóna, ég veled!
2024. január 16.
Először is, kérlek nézzétek el nekem, hogy én egy jógi vagyok.
Vagyis jógini, a tisztesség kedvéért.
Nem mintha fontos lenne számomra bármiként is definiálni magam, jelen esetben ez csupán arra utaló figyelmeztetés, hogy a tangó – éppúgy, mint az életemben bármi más – kapcsán, van egy nagyon sajátos nézőpontom. Számomra minden jóga, ezért engem sosem az érdekel elsősorban, hogy mi történik, sokkal inkább az, hogy az miként hat rám, mit tanulok belőle magamról, másokról, a kapcsolatokról, az életről. Ebben a tekintetben pedig nem átallok a lelkem legmélyén kutakodni, sőt, mondhatnám, nem tudok nem ott keresgélni. Szeretem a mélységet. Mindenhol azt keresem. S a jutalmam érte a magasság. Én mindig hatalmasakat érzek. A tangóban meg aztán különösen intenzív élményeim voltak mindig, s ezekből akarok még. Sokat!
Az elmúlt néhány évemet azzal töltöttem, hogy egy erdő közepén csücsültem és igyekeztem semmivé válni. Pontosabban felismerni, hogy eredendően a semmi vagyok. Missioncompleted.
A meglepő fordulat az volt, hogy ebből a semmiből elkezdett formálódni egy valaki.
Egy új valaki, akiben sokkal inkább felismerem magamat. Aki szabadabb, bátrabb, igazabb és sokkal élőbb, mint az a régi én, akit pár éve magam mögött akartam hagyni.
Ez az új én új dolgokban fejeződik ki, mint pl. a táncban. A táncparketten botladozó lépéseimben születik. Az óceán habjaiban, ahogy a szörfdeszkáról számtalanszor a vízbe zuttyanok. A jeges vízben, amibe valami irracionális erő hív újra és újra. Minden egyes dologban, amitől félek és mégis megteszem. Igen, ott a komfortzónán kívül születek élő, eleven önmagammá.
És hát a tangó aztán igazán kényelmetlen terep, mert ott elég látványosan nem vagyok tökéletes! J Ott nagyon is sebezhető vagyok. Egy kezdő, aki csetlik-botlik és ezt nem is rejtheti véka alá. Mert a táncparketten mindenki a reflektorfénybe, minden mozdulat és lépés a nagyító alá kerül.
Ezért el kellett döntenem, hogy mire akarok figyelni: arra, amit jól csinálok, vagy a hiányosságaimra.
Döntöttem, és ez, kedveseim, egy kurva nagy forradalom volt az én életemben! Megengedtem magamnak, hogy valamiben ne legyek, nem, hogy tökéletes, de még csak nagyon jó sem és ennek ellenére élvezzem, amit csinálok! Megengedtem magamnak, hogy magabiztosan legyek bizonytalan, elengedtem azt a képzetet, hogy egyszer majd „tudok tangózni” (never ending stooooryyyy…), és megtanultam élvezni az utat, a tanulás folyamatát, lépésről-lépésre.
Ehhez a történethez még hozzátartozik az az apró lábjegyzet, hogy 40 éves koromban valahogy rám tört az a gyötrelmes felismerés, hogy nem tudom, mi az álmom. A guta megütött tőle, hogy a vízcsapból is az folyik, „valósítsd meg az álmaidat”! Ok, köszi, de mi van, ha nincsenek álmaim? Na, ennél lelombozóbb dolgot nem sokat tudok elképzelni, minthogy az embernek ne legyenek álmai. Vagy semmiféle vágya, ami hajtja, viszi előre akkor is, amikor épp szar van a palacsintában.
Azt hiszem, ezt hívják depressziónak.
Én legalább is annak éltem meg. Olyan volt, mintha kiültem volna a kispadra és onnan néztem volna, ahogy a többiek játsszák a játékot. Szerencsére valami életösztön mégiscsak maradt bennem, ami elég volt ahhoz, hogy kiszakítsam magam a régi setting-ből és útnak induljak. Így kezdődött a „semmiség-kutatás”.
J S a csendben, a tudatom legrégebbi emlékezet mappái közül valahogy mégiscsak előkerült egy vastag por lepte régi fájl: gyerekkoromban táncosnő akartam lenni! Halleluja, tüzijáték és csillámpónik serege…! Ezt a felvillanyozó emléket azonban követte egy másik, sokkal szomorúbb is: én ezt az álmot már gyerekkoromban eltemettem. Még csak ki sem mondtam egyszer sem. Már akkor azt gondoltam, hogy ez csak a kiválasztottaknak jár és én nem olyan vagyok. Én egy amolyan okos kislány vagyok, jó tanuló, jó sportoló, akinek szorgalmasan kell tanulnia, s akkor majd lesz belőle ügyvéd, orvos, vagy közgazdász. Elég nyomasztó útiterv az életre, ha már az indulásnál rossz koordináták kerülnek a gps-be…
Na, de aggodalomra semmi ok, ez a sztori happy end lesz, mert 40 éves koromban én azt is eldöntöttem, hogy boldog leszek. Ha beledöglök is! Ennek a tervnek a része az is, hogy követni kezdtem ezt az újra megtalált álmot, amit inkább szenvedélynek mondanék. Ha a tánc hivatásom nem is lesz már, a szenvedélyem még mindig lehet, aminek áldozhatok és teret adhatok, amennyit csak akarok.
A lényeg, hogy drága barátnőm-testvérem szavaival élve, minden jó, ha a vége jó; ha nem jó, akkor még nincs vége. Nos, az én történetem még csak most kezdődik igazán! És abszolút teljes vállszélességgel kiállok azok mellett, akik állítják, hogy az élet 40 után kezdődik. Skacok, a B oldal csodálatos, de tényleg!
De hogy is kerültünk ide…? Hát igen, ez a másik figyelmeztetésem ezen önreflexív útijegyzettel kapcsolatban: sosem lehet tudni, hova kanyarodik egy-egy eszmefuttatás. ADHD-re hajazó elmeállapotom teljeskörű garancia arra, hogy a tangó kapcsán váratlan helyekre tévedjünk, és én ennek itt semmiféle gátat nem igyekszem szabni. Mert ez a szöveg igazából magát írja, én magam is kíváncsian figyelem mi sül ki belőle. Mi sül ki belőlem. Tulajdonképpen az ihlette, hogy olyan sokan kértétek, család, barátok, ismerősök, hogy meséljek majd az élményeimről. Hát jó, mesélek, de ez ilyen lesz. Kissé kusza és zabolátlan, elmélkedéscunami, melyet a tánc, mint elsődleges input ihletett meg, de, hogy hova fut ki, azt, kérem, nem lehet tudni.
De azért nyugi, nem csak mélylélektan várható ezen írásokban! Lesz szó, kilakozott körmű férfiakról, Indiára hajazó, őrült tömegközlekedésről, esténként taxizó militáns fogorvosról, empanadasról és bármi másról, ami ebben az elképesztően izgalmas városban az utamba kerül.
Ami bizonyos, hogy most több ezer méter magasságban, sokszáz km/óra sebességgel hasítom az eget egy fémdobozban és néhány órán belül földet érek a városban, ami tavaly örökre megpecsételte az életemet azzal, hogy keblére ölelte a bennem ébredő Táncost…